Nim Busz

Vasárnap nincs nyitva a virágos stand a körúton. Maradt a puszta űr.

A cukorborsó kb. kokaincsíkként kapcsolja össze az utóbbi posztokat, mondjuk szemcse-szemcse, és hát orrba ment borsóval is sokan mentek már orvoshoz. Tegnap ugyanis beszereztem igazi finom borsót, és tekintélyes mennyiséget zabáltam be nyersen, a zöldes csík is megvan a köröm alatt meg a dolgos kéz megfeketülése. Aztán ma hajnalban több dologra ébredtem. Egyrészt arra, hogy csikar a hasam, másrészt meg valami fura álomra, amelyet féléber állapotban is folytattam.

Szilveszter napja volt, és én lázasan igyekeztem valami bulit szervezni magamnak, a kutya sem hívott sehova, pedig a legszebb plüssbársony ruhám vettem fel, de semmi. Végül Impatient hívott el valami buszmegállóba, ahova klakkban-frakkban mentem, és nagy boldogan azzal szembesültem, hogy habár ő sem hív meg bulizni, hanem megy tovább, de meglepetéspartit szervezett nekem, mégpedig úgy, hogy felkereste általános iskolai osztálytársam, egy félorosz, pár éve viszont teljesen alkoholista lányt, akivel mintegy 8 éve találkoztam utoljára nem álmomban, és délután kettőtől négyig olyan tempóban ivott, hogy amikor nekivágtunk a városnak, az utcán elesett, felkelni nem tudott egyedül, és a kistáskája komplett tartalmát szedegethettem a kisváros akácos utcáján, számtalan sminkeszközt, egyebet, szóval ő szállt le a buszmegállóból egyértelműen felkészülve a monstre ivászatra, ezt hangsúlyozandó egy meg nem gyújtott cigaretta lógott ki hetykén az egyik orrlyukából, Impatient pedig az ajándékozó boldog mosolyával nézett minket. Megható volt. Ráadásul álmomban tudtam, hogy a lány valahogy kapcsolatban áll a vízzel, mágikus módon (vízzel, mi, haha), és akkor egy másik nő tűnt fel az úton, nagyon alacsony, törékeny, manószerű lány, akinek hatalmas, finom kék hajkoronája volt, szintén hozzánk tartott, és szintén a víz világából, ekkor egy harmadik nő is előbukkant, konkrétan a csatorna fedelét emelte fel, és egy beülő-hegymászó felszerelésen kívül csak két csillagot viselt, e kettőt a mellbimbóin. Amúgy nagyjából ötvenes lehetett, és ugye csatorna – víz, ugye.

A buliról végül nem maradt képem, de minden bizonnyal remekül sikerült. Milyen jó, hogy az ember néhány dédelgetett álmát megvalósíthatja. Egy ideig most nem veszek borsót.

Tetszik ez a cikk.

Egyrészt így érzem magam mostanság, átlag állampolgárként, másrészt habár már nem kenyérgyávaság (köszönet – vagy inkább szomorúság – a szóért Galkó Balázsnak) a félelmem, ami nap mint nap elkap, van fedél a fejem felett, szinte elegendő keresetem, olvasásra jut időm, mégsem tudok olvasni a sorok között. Lehet, hogy kikupálódhatnék, ha minden nap sok, más-más oldalról érkező objektív és szubjektív cikket fogyasztanék, talán képben lennék. Csak közben mással sem telne az életem, mint nézni azt, aminek szenvedője vagyok, nem aktív résztvevője, és az olvasás csak a tevékenység illúzióját adja.

Na, mai pesszimizmus letudva, amúgy is leadtam az adóbevallásom, befizettem az adóhátralékom negyedét, amely hátralék azért keletkezett, mert tavaly a régi cégemnél még kevesebb adót vontak le ugyanannyi fizetésnél, mint amennyit az új cégnél keresek, és hát ne firtassuk, hogy hogyan és miért is, örüljünk, hogy egy ideje mindet megadok a császárnak, ami a császáré, és ezért már pampoghatnék fórumokon, hogy az én adómból, de ha ilyesmivel tölteném az időm, se újságot olvasni, se tonikos blogbejegyzéseket írni nem lenne időm, és hát azért ésszel él az ember, nem hülye.

Megvan a jelen állapotomnak tökéletes hétvége ideája: valahogy, nulla idő alatt és nulla komplikáció kíséretében felpattan az Ubuntus gépemre a Skyrim. És jól bírja a videókártya. Amíg játszom, valódi cukorborsót majszolgatok, melyet valaki már megpucolt. Ha telítődtem, akkor egy kis eperrel csapatom szét, estére pedig csőben sült spárga vár behűtött citromos sörrel, és valami furcsa időhurok okán már túl is vagyok a régóta fogadkozott tornán is, habár az előző napi, szintén régóta beígért futást még érzem.

Különös, hogy bár egész nap a gép előtt döglöm, mégis maximálisan szociálisnak tekint mindenki, valamiért éppen így leszek jó gyermek, testvér, kedves és barát, és a napokra visszavonulás nem okoz törést semmilyen kapcsolatomban.

A munkahely meg nem jut eszembe, nem aggódom, hogy mit kell intéznem hétfőn, és nem érzem rosszkutyának magam, ha nem aggódom, hogy mit kell intéznem hétfőn.

A legjobb az egészben az, hogy az egész szinte megvalósítható – vagy ez a legnagyobb szemétség benne, szemben egy Galapagos szigeti úttal, ahova mint friss irodalmi Nobel-díjast visznek el, és ami nyilvánvaló képtelenség.

És a végére valami szép, modern Danae (vagy csak nekem?).

Még egy kis keserv.

Ez a bátorság dolog nem hagyott nyugodni. Gondolkodtam, mennyire vagyok bátor a nagyvilágban, és a tapasztalataim alapján akkor merek lépni, ha mondjuk segíteni kell. Akkor sem mindig, mert teszetoszán bénázok, hogy most lépjek-e, ne, de azért könnyebb odamenni valakihez, ha küszködik egy ajtóval, vagy fehér bottal próbálkozik a metróban, mint beavatkozni egy ilyen konfliktusos szituációba. Levenni egy babakocsit a buszról egyszemélyes meló, nem hiányzik a társadalom támogatása hozzá, de hogy beszóljak a HÉV-en utazó idiótának, ahhoz szükségem van valamiféle támogatásba vetett hitre. Hogy ha lépek, és mondjuk meg akar verni, akkor van, aki segít. Ezzel nem akarom áthárítani a világra a felelősséget, egyszerűen az van, hogy egymagamban gyáva vagyok, és nem hiszek a körülöttem lévő idegenekben. És olyankor is gyáva vagyok, amikor mondjuk hangos szóváltás lehet az eredménye, nem verés, mert akkor meg a közösség előtti égéstől félek. Hogy mi lesz akkor, kivet a világ, elítél.

Azon is gondolkodtam ma egy cikk kapcsán, hogy mi a hatóköröm. Itt vagyok, átlagosan gyáván, átlagosan jótét emberként, a napjaim java eltelik a munkámmal, a pénzem java elköltődik az életemre. Bejön valami nemes cél, amiről hallok, olvasok, és szívem szerint támogatnám, tennék érte valamit. Viszont anno már toltam ha nem is nemes, de közéleti projektet: irodalmi pályázat, ahol x felolvasóestet összeszerveztünk, kaptak a költők egy kis lóvét, egy könyvesbolt is a terembérlésért, mindenki hálás volt, a közönség örült, a pályázatot lezártuk, de ez a kis csipszar dolog is rengeteg időt vett el, és közben egy rakat embert meggyűlöltem – legalábbis átmenetileg (egy évre minimum ,), az irodalmi élettől meg még több időre elment a kedvem.

Szóval a nemes ügy mindig sokat kér, miközben én szeretném, ha valahogy támogathatnám azt is, amire nincs ennyi időm, nem azonosulok vele ennyire, és pénzem sincs mindre. Kellene valami olyan rendszer, mint az egyik ismerős cég fejlesztése a gepelo.hu, hogy a begépelendő szöveget nem egy ember csinálja, hanem szétosztódik soknak, így másnapra elkészül, és mindenki beledolgozott kicsit, ráadásul úgy, hogy volt is értelme, lett is helye a nagy egészben.

Amúgy a borsó végül levesformában megevődött, a hazugság meg nem bocsátódott, ma másik árustól veszek cuccot, hátha az ehető nyersen. Ja, mert sajnos ezt nyersen kell enni, betolni fél kilót-egyet, hogy a köröm alatt fekete gyászkeret legyen a héj levétől, éjjel meg retteneteseket álmodjon az ember, pedig anyám is megmondta, hogy ne egyem, mert csikarni fog. De jó felnőttnek lenni, végre csikarhat.

Nyűgösség van.

Először is itt van az időjárás, olyan, mint az elcseszett nyaralás, az ember kint téblábol a Balaton partján, a tó vize beteges sárga-szürke, éppen ilyen színe van az égnek, a vízben nájlonzacskó háborog, meg enyésző náddarabok, az emberen egyetlen meleg ruhája, össze nem passzoló nadrág, esőkabát, meg ami még elegendő a hidegre (szandálban zokni), azért persze így is jó a tó, de nincs már köze az emberekhez, önmagának való.

Aztán itt a piac. Eperszezon, spárga, borsó, kapható már rebarbara, mángold. De miért kell nekem mégis szart ennem? Miért van az, hogy bemegyek a csarnokba, a kiskereskedőket keresem a felső szinten, ki van írva, hogy cukorborsó, az eladó mézes-mázos, a cukor ott rakódott le, merthogy a borsó ehetetlen, az hétszentség. Miért kell akkor kiírni? Azt gondolja, hogy elfelejtem? Már több arcot megjegyeztem a piacon, akiktől nem vásárolok, mert a zacskó alján voltak a rothadtak, a nagy paprika mellé odacsomagolódott a kicsi, olcsóbb, persze a nagy árán.  Nem is ez a párszáz forint fáj, hanem méltatlan számomra, hogy leálljak üzletet kötni, bizalmi viszonyba keveredni valakivel, aki 50 Ft-ért képes hazudni bután, szemérmetlenül. Most kezdjek el én okosan vásárolni, lecsipegetni a borsóból, hahá, lókötő, ez nem is édes, de én furfangosan túljártam az eszeden, komolyan ez kell ahhoz, hogy az alapszintet elérjem? Ez kb., mint a Magyar Posta elsőbbségi meg ajánlott szolgáltatása. Nem vész el így a levél. Meg odaér. Jópofa, hogy fizetek nekik, hogy megvédjem a cuccom az ő alkalmazottaiktól.

Amikor eljött a banánérlelő meleg, akkor furcsa érzésem volt (a gazdag fehérember gondtalan életének idióta vergődése, na), szóval hogy nem zavart a meleg, hanem elfogadtam. Meleg. Oké. Legyen nálam víz, akkor nem leszek kiszolgáltatott,  meg akkor így meg úgy kellene öltözködni. Jó. És aztán belegondoltam, hogy tényleg meleg lett, és vajon egészséges-e, ha ennyire elfogadom, hogy a világ körülöttem most éppen furcsa. Vagy éppenhogy az elfogadás egészséges. Túl lágyszívű lennék?

De most ez a borsós fickó annyira kihúzta a gyufát  (Meg a múltkor a HÉV-en agresszívkodó, aki többedmagával utazott, a kalauztól csak egy megállóra kért jegyet, és amikor a kalauz szembesítette, hogy már egy ideje biztos utazik a faszi, hiszen látta a kalauz, akkor a faszi kiborult, minősíthetetlen hangnemben fenyegette meg a kallert, ötvenes nőt, szexuális és fizikai erőszak ordenáré verzióit emlegetve, hogy őt itt voltaképp meglopják, a vérét szívják, mert igazolni senki nem tudja, hogy a faszi nem egy megállóra szállt fel. Természetesen az egész úton fent volt a HÉV-en, tehát konkrétan még így is meglopta a szolgáltatót, de még be is szaratott pár embert maga körül, a férfi, majd a társaságában lévő többi naplopóval valamelyikük hat év körüli gyerekét trenírozták, és nagyokat nevettek, amikor már a kissrác is becsatlakozott volna a szexuális, fizikai erőszak elkövetésébe, a szerencsétlenje meg nem is értette, mit beszél, de később sem fogja, ha így halad.), szóval ezekkel tele a tököm. És azzal is, hogy egyik esetben sem tudtam mit tenni a passzív ellenálláson kívül, nem fogok odafordulni egy ittas társasághoz a HÉV-en, mert speciel nem rajzoltak, hanem szültek, és a borsót is vihetném vissza, ha lenne blokk vagy bármi, meg aztán gyáva is vagyok, ez a legnagyobb baj.

Hogy lehet bátorságra gyúrni?

Tegnap elutaztam érettségi találkozóra. 20., ez bizony elég nyomasztó, de szerencsére “élénk derültség a teremben” hatása lett ott helyben, igazából remekül szórakoztunk rajta, miközben azt emlegettük, hogy senki nem öregedett – kivéve pár fiút, akik és/vagy meghíztak, megkopaszodtak. Igazából ők sem öregedtek persze. Az est végül hajnal kettőig tartott, és semmi öreges dorbézolás, mintha utolsó lenne, inkább fröccsözős beszélgetés, vihogás, nyugodt, kibékült állapot. Igazából nem jutottunk át egymás életébe, eddig sem tartottuk a kapcsolatot (persze páran összejárnak egymással, de a kisvárosban maradtak java inkább oviban, Tescoban fut össze, nem tervezetten), most sem tört át ez a fal, nem fogjuk keresni egymást (persze a magam nevében beszélek, de ezt éreztem másoknál is), de ami ezt mégis befuttatta arannyal, az az, hogy több párbeszéd során alakult ki mély megértés, a másik felismerése. Mi többet lehetetttet volna ebből még kihozni? Azért voltak apróságok, amik alakulhattak volna másképp, de 38 évesek vagyunk, nincsenek csodák. Pl. ott volt egy fiú, aki elég előnytelen volt kamaszként, emiatt esetlen, perifériára szoruló, ezt olykor kínosan nem tudomásul vevő, szóval nem a filmbéli lúzer, de az, akit valahogy senki nem hív a kidobósban a csapatba, hanem a végére marad. Most a telefonján mutatta angyali fürtös kisfiát és igazán csinos, fiatal feleségét. De ahogy láttam, tegnap este is csak sodródott a szélén, nem tud egy ilyen csoportban új életet kezdeni (vagyis megmutatni azt, ami már elkezdődött).

A jó este előtt viszont megint utolért az, amit talán én generálok, hogy erre szűrök a világból, vagy mindenkivel ugyanennyi történik, csak elfelejtik, kisöprik, én meg rágódom, aztán blogolok róla, szóval ismét valami kisdráma szemtanúja lettem, 3 perces darab – nekem.

A metrón utaztam éppen, és a Pillangó utcánál egy tolókocsis lányt tolt be az édesanyja. A lány nagyon beteg volt, nem sérült, nem balesetes, hanem nagyon beteg: félig fekve, meredten, de tisztán nézett maga elé, az ölében lepattogzott festékes palackok, csövek (oxigén? nem futott az arcáig semmi), keze, lábfeje bekötve,  de a kötések formája, mérete alapján ott már nem fért el egy kéz, egy lábfej, csak valami más, műtéti sebek a másik karon, és az intenzív osztály szaga, a fertőtlenítő, az átmelegedett textil, a ritkán mozduló, beteg test erős szaga, az a metrókocsi hirtelen kórház lett, de még annál is nyomasztóbb, mert az anya és lánya metróra szorult, minden ütött-kopott körülöttük, kibolyhosodott kabát felgyűrve a szék hátuljába, mint a babakocsin a kisruhák, szóval viszik magukkal a drámát, holott biztos nem hiányzik ez nekik, persze miért éppen ez lenne a legnehezebb része, elgondolkodtam, hogy vajon ennyire egymásra utaltság esetén szereti-e az ember a másikat, vagy éppen gyűlöli, mint rabtartóját, aki azért gyűlölni való, mert nincs más börtönőr.

Azt hiszem, sosem tudok elrugaszkodni a test nyomorúsága – lélek válasza témától. Persze kívülről nézni könnyű…

Nem is az, hogy ittam tegnap, vagy hogy beszéltem megint hülyeségeket, hanem hogy harmadik napja zsinórban nem jön össze a hat órányi alvás. Engem nem erre terveztek a gazdák. Mondjuk persze tegnap iszogatni jó emberekkel, az persze finom volt, az ment. Ma felkelni már kevésbé, de hát itt vagyok, az irodában, szóval már csak a többi 6 órát kell lehúznom egy olyan munkahelyen, ahol nincs blokkolóóra, csak feladatelvégzési cél.

Figyelem, ízléstelen és intim téma következik, ellenben hosszan.

Furcsa egy nap lett ez, reggel elindultam otthonról szemüveg nélkül, és csak azért vettem észre, hogy nincs rajtam, mert valami belerepült a szemembe. Ez -3 és -3,5 dioptriánál min-den-kép-pen jelent valamit.

És egy kis tumblizás, mert nincs annál jobb, mint gépen nézni azt, hogy ablakon keresztül esik. Esetleg még egy tévékészüléket is be lehet illeszteni a láncba.